Agneta Stömberg élete olyan, mint a legtöbb középkorú nőé. Olyan semmilyen. Dolgozik, háztartást vezet és olykor álmodozik. Agneta Franciaországról. Így, amikor elveszíti az állását, munkát vállal Provence-ben. A csaknem kétórás mozi mindent visz.

A nevem Agneta – ez a film címe. Nem kell semmi különösre gondolni. A Netflixen elérhető idei film nem sokkal másabb néhány hasonló filmnél, mint a Bor, mámor, Provence vagy a Napsütötte Toszkána, és mégis más. A lényege, hogy kikapcsoljon bennünket, és adjon nekünk valami pluszt. Egy életbölcsességet:
„Valaki győz,
és mindent visz.

És valaki veszít,
és mindent elveszít.”

Ehhez pedig kapunk svéd szimpla humort és színtiszta francia élvezeteket. Ez utóbbi viszi Agnetát Franciaországba, miután húsz év munkaviszony után felmondanak neki a helyi közlekedési vállalatnál.

És mi mást tehet egy 49 éves nő, miután a gyerekei már kirepültek, a férjével pedig inkább csak lakótársak lettek, mint házastársak, minthogy elmegy au pairnek egy „nagyobb fiúhoz” Franciaországba.

Álláshirdetés a nyomtatott újságból

Bármilyen hihetetlen, abban az országban, ahol már több mint harminc éve plasztikkártyával lehet tömegközlekedni, és ahol készpénzzel már szinte sehol nem lehet fizetni, ott a helyi újságokban még mindig olvashatók álláshirdetések is.

Agneta elkeseredésében – egész életében csak egyetlenegy munkahelyen dolgozott – reagál a kurta-furcsa felhívásra, amiben arról írnak, hogy gondoskodni kell egy „nagyobb” fiúról Provence-ban. Azonnali kezdéssel. Agneta mérlegel: tud főzni, mosni, nagy házat takarítani és ami a legfontosabb, minden pénteken a bárban is ott tud lenni, ha ezt már így külön kiemelték a hirdetésben.

Agneta jelentkezik e-mailben, hiszen ő egy feketöves folteltávolító, és arra gondol, végre hasznára válhat a többéves láthatatlan munka. Meg is pecsételi ezt egy jófajta francia borral, egy bagettel és sajttal, miközben még aznap este elküldi a jelentkezését. És reggel arra ébred, hogy felvették.

A film egyik legjobb része pont ez: hogy Agneta nem valami különleges nő. Nem egy egyetem mellett dolgozni akaró fiatal nő, nem egy feltörekvő influenszer, egyszerűen csak egy asszony, aki egész életében másokról gondoskodott, és hirtelen ott találja magát egy olyan helyzetben, ahol saját magára kellene gondolnia.

Senki sem szabhatja meg, mi a normális

Annak, aki svédül tanul, mint én, kifejezetten jó választás ezt a filmet eredetiben néznie, hallgatnia, de aki nem beszéli a nyelvet, az sem marad le a svéd humorról és a francia bohémságról, mert magyarul is átjön a francia életérzés.

Agneta a férjével dacolva felkerekedik, vonatra száll és elutazik Provence-ba, ahol egy meglehetősen nagyfiúra kell vigyáznia. És önmagára. Mert Agneta előtt végre kinyílik a világ. Nemcsak a franciákat és Franciaországot ismeri meg, hanem Einar mellett saját magát is.

Einar nem egy kisfiú, aki a félrefordításban lett nagyfiú, hanem tulajdonképpen egy alkoholista művész, aki esténként üvöltve keresi az elveszett libidóját. Egyszerre furcsa, szánalmas és szerethető figura, aki pontosan ugyanolyan elveszett, mint Agneta.

Senki sem szabhatja meg, mi a normális. Valakinek a klasszikus házasság, mellé a nagy ház, a Volvo és a hétvégi bingó jelenti az életet, másnak meg valami teljesen más.

A film nem akar ítélkezni. Nem mondja, hogy az egyik út jobb, mint a másik. Inkább csak megmutatja, hogy minden élet mögött van valami hiány, valami lemondás, valami kimondatlan vágy.

Ha valaki felkér táncolni, sose mondj nemet

Agneta elvarázsolódik Dél-Franciaországban az utánozhatatlan provence-i sajtoktól, a boroktól, a szökőkutaktól, a lassabb élettől. Elinar biztatja: vesse le a madártollait és növesszen újakat. Nem számít a kora, a plusz kilói, a felkarján megereszkedett bőr – Agneta, amikor végre tükörbe néz, újra megszereti önmagát és végre kiereszti a visszatartott libidóját is.

Ez a film megtanítja, hogy mindenkinek van vesztenivalója az életben, függetlenül attól, melyik utat választja. Einar homoszexuális, és a lelkét választotta a családja és fia helyett. Olyan felhőtlen életet élhetett, amire vágyott, de anélkül, hogy igazán megélhette volna az apaságot.

Minden pénteken a bárban várja a fiát azzal, hátha eljön. Agneta sem tesz mást, mint hátrahagy mindent, hogy megélje a saját életét. Levedli a tollait, mint a madarak, amikor a fiókák kirepülnek a fészekből.

Agneta pedig – ahogy az ABBA (vagy éppen Clara Luciani) is megénekelte – rájön, hogy az életben nincs olyan döntés, amiben ne lenne veszteség és nyereség egyszerre.

Valaki győz,
és mindent visz.

És valaki veszít,
és mindent elveszít.

Fotó: Ulrich Lebeuf/Netflix