A film hirtelen mozgással indul. 1942. július 15-én két svéd halász a hajnali ködben egy náci hajót lát a part felé közeledni. A hír villámgyorsan végigsöpör a külügyminisztériumon. A titkárnő cipő nélkül, harisnyában rohan fel a lépcsőn, hogy jelentse: Németország megszállta Svédországot. A jazz egyre hangosabb, a hivatalnokok idegei pattanásig feszülnek – még svéd mércével mérve is elszabadul a pokol.
Aztán kiderül: a hír fals. És pontosan ez az a száraz, skandináv humor, amely az egész filmet átszövi. A túlreagált pánik, a fegyelmezett arckifejezések mögötti zűrzavar, a hivatalnoki komolyság és az abszurd helyzetek ütközése teszi komikussá a jeleneteket.
Svédországban ekkor viszonylagos nyugalom van. Az ország nincs hadviselésben, és a politikai vezetés elsődleges célja ennek a semlegességnek a megőrzése. Ebben a közegben a konfliktus kerülése nem gyávaságként, hanem állami racionalitásként jelenik meg. A svéd alapjában véve amúgy is ilyen: elkerülő, diplomatikus. A külügyminisztérium működése is ennek megfelelően óvatos, kimért, sokszor bénult.
A legkevésbé fontos egységnek a jogi osztály tűnik. Nincs hely számukra a reprezentatív emeleteken, helyük a szennyvízlefolyó melletti alagsorban van. A csapat szürke, túlterhelt, jelentéktelennek tartott. Fura figurák. Főként zsidó vízum- és menedékkérelmek halmozódnak az asztalaikon, amelyeket többnyire félretesznek. Az irodahely felszabadításához szükség lenne az archiválásra, ám a beutazási engedélyre váró emberek sorsa az irodisták kényelménél fontosabb.
Gösta Engzell itt dolgozik. A narrátor így mutatja be őt: „Ő egy senki.” Halk, pedáns, kissé esetlen. Nem klasszikus hős. Mégis benne van az a makacs, szabálykövető hit, amely később döntővé válik.
A fordulat Dániából érkezik. Amikor a dániai zsidók összegyűjtéséről és deportálásáról szóló hírek eljutnak Stockholmba, a pinceiroda szerepe megváltozik. Míg a svéd elit egyes részei úgy döntenek, hogy szemet hunynak a dolog felett, nehogy provokálják Hitlert, addig a jogi osztály erkölcsi lelkiismeret által vezérelt. Az új munkatárs, Rut Vogel kérdéseket tesz fel, és nem hagyja annyiban a rutinszerű elutasításokat. Engzell és csapata felismeri, hogy a német hatóságok bizonyos esetekben tekintettel vannak a „svéd kapcsolatokra”. Ebben látják meg a lehetőséget: a jogi kiskapu stratégiává válik.
A szennyvízszagú iroda fokozatosan a cselekvés központjává alakul. A korábban mellőzött osztály felélénkül, ahogy egyre több múlik rajtuk. A monoton adminisztrációból életmentő diplomácia lesz. Udvarias levelek, precíz jogi érvelések, gondosan megfogalmazott státuszok, direkt másként értelmezett utasítások – mindez életeket jelent.
A film gyakran kifejezetten komikus, ahogyan Engzell és csapata jogi precizitással és higgadt udvariassággal játsszák ki a karrierista kabinetfőnököt, Staffan Söderströmöt. Míg ő a német érdekekhez való alkalmazkodásban látja a jövőt, a „pincelakók” pontosan azt csinálják, ami le van írva a paragrafusokban – csak nem úgy. A humor nem oldja a drámát, hanem élesebbé teszi.
A történet nem egyetlen epizódé, hanem egy folyamaté. Annak a diplomáciai gyakorlatnak a kialakulásáról szól, amely később Raoul Wallenberg tevékenységét is segíti. A tét végül nemcsak a dán zsidók sorsa: a svéd kapcsolatok rendszere révén magyar és norvég zsidók ezrei is megmenekülnek.
A vizuális világ kontrasztokra épít: a svéd hivatalok meleg zsályazöld és arany tónusai szemben állnak a náci irodák rideg szürkeségével és vérfagyasztó vörös zászlóival. A gyors párbeszédek és a pergő zene az idő szorítását érzékeltetik, miközben Engzell figurája végig megőrzi higgadtságát.
A svéd kapcsolat azt mutatja meg, hogy a történelem nemcsak a frontvonalakon formálódik. Néha egy alagsori irodában, iratok között, egy „senki” kezében mozdul el. És néha épp a legjelentéktelenebbnek tűnő emberek indítanak el valódi változást – lendületesen és komikusan. A helyzetnek pont megfelelően.
Fotó: Netflix
