A svéd mikulás sosem volt az a harsány, pirospozsgás, nagy pocakos figura, akit az amerikai filmekből ismerünk. A svéd tomte arculata nem reklámügynökségekben vagy filmstúdiókban született, hanem könyvillusztrációkban és karácsonyi képeslapokon.

A jultomte (a svéd mikulás) alakja Svédországban jóval már a karácsonyhoz kötődő ajándékozás előtt létezett. A hustomten – vagyis a ház, a gazdaság szelleme – a néphit szerint már pogány időkben is jelen volt. Apró, szívós, hallgatag lényként képzelték el, aki vigyázott az állatokra, a földre és az emberek munkájára. Nem volt kifejezetten kedves vagy barátságos, inkább igazságos és kissé szeszélyes: ha tisztelettel bántak vele, segített, ha elfeledkeztek róla, megharagudott.

Karácsony este nem ajándékot hozott, hanem jutalmat várt – egy tál tejbegrízt vagy egy kis ennivalót a fáradozásaiért. Ez a szokás annyira elterjedt volt, hogy már a 14. században is akadtak, akik rossz szemmel nézték: Szent Brigitta például kifejezetten pogány maradványnak tartotta, hogy az emberek ételt hagynak a tomténak.

A jultomte érkezése

A ma ismert karácsonyi ajándékhozó, a jultomten, jóval később jelent meg Svédországban. Gyökerei Szent Miklós alakjáig nyúlnak vissza, de svéd földre csak a 19. század második felében érkezett meg. Ekkor kezdte fokozatosan átvenni a szerepet a julbocktól, a karácsonyi kecskétől, aki korábban a meglepetések hordozója volt.

A svéd jultomte azonban nem lett Santa Claus. Nem nőtt meg, nem hízott el, nem vált harsánnyá. Inkább „kölcsönvette” az ősi hustomte tulajdonságait: alacsony maradt, egyszerű ruhát viselt, és megőrizte a komoly, kissé mogorva tartását. Ez a sajátos keverék tette igazán svéd figurává.

Képeslapok, amelyek formálták a mikulást

A svéd tomte arculata nem reklámügynökségekben vagy filmstúdiókban született meg, hanem könyvillusztrációkban és karácsonyi képeslapokon. A 19–20. század fordulóján ezek a nyomtatott képek hatalmas szerepet játszottak abban, hogyan képzelték el az emberek a karácsonyt – és benne a tomtét.

A legnagyobb hatású alkotó kétségtelenül Jenny Nyström volt. Ő adta meg a tomte ma is ismert alapformáját: hosszú szakáll, piros sapka, egyszerű ruházat, gyakran egy tál gőzölgő kása társaságában. Képein a tomte egyszerre volt emberközeli és ünnepi, játékos és felelősségteljes. Nem uralta a karácsonyt, hanem része volt annak.

Nyström és kortársai képeslapjai olyan világot mutattak, ahol a tomték többen vannak, együtt dolgoznak, állatokkal barátkoznak, vagy épp csendben baktatnak a hóban egy zsákkal a hátukon. Nem mindig szánon érkeztek, nem mindig rénszarvas húzta őket – néha ló vagy kecske, máskor csak a saját lábuk vitte előre őket.

Nem giccs, inkább mindennapi csoda

A svéd karácsonyi képeslapok világa tudatosan kerülte a túlzást. Bár sokáig nem számított „komoly művészetnek”, ezek az illusztrációk generációk vizuális emlékezetét formálták. A tomte gyakran nem mosolyog szélesen, inkább figyel. Néha rendre utasít, ha az emberek megfeledkeznek az állatokról vagy a munkáról, a tisztaságról. Máskor csak jelen van – és ez épp elég.

Ez a visszafogottság, ez a „nem több, mint ami kell” szemlélet jól illeszkedik ahhoz, amit ma lagomként ismerünk. A svéd tomte nem a bőség, hanem az egyensúly jelképe. Nem a fogyasztásé, hanem az odafigyelésé, a gondoskodásé. Nem harsány ünnepi ikon, hanem egy régi ismerős, aki minden évben újra felbukkan a képeslapokon.

Akik arcot adtak a tomténak

A svéd karácsonyi képeslapok világa nem egyetlen alkotó műve, hanem sokféle stílus találkozása. Carl Larsson festményein a tomte ritkán főszereplő, mégis az általa megteremtett családi idill és „álomkarácsony” lett az a közeg, amelyben a figura természetesen megjelent. Harald Wiberg tomtéja ezzel szemben visszafogottabb és titokzatosabb: apró, félénk lény, aki mintha még valóban a néphitből lépett volna elő, nem a díszített nappalikból.

A 20. század közepének nyomtatott karácsonyaihoz szorosan kötődik Helge Artelius, akinek mosolygós gyerekei és jóindulatú, pirospozsgás tomtéi generációk számára tették otthonossá az ünnepet, még ha neve sokáig háttérben is maradt. Curt Nyström Stoopendaal, Jenny Nyström fia, finoman vitte tovább édesanyja örökségét: képein a tomte mozdulatai és hangulata ismerősek, mégis könnyedebbek, modernebbek.

A vidéki Svédország világát őrizte meg Anders Olsson, aki tomtéját elsősorban az állatok gondviselőjeként ábrázolta; nála a karácsony nem csillogás, hanem felelősség és munka is. John Bauer inkább a mesék és az erdők felől közelített: tomtéi a trollok és mítoszok rokonai, kissé nyugtalanítóak, mégis ellenállhatatlanul költőiek.

A klasszikus tomte-kép megkerülhetetlen alakja Jenny Nyström, aki vörös sapkát, szakállt és kásaszeretetet adott a figurának, és akinek képeslapjai nélkül ma egészen másként nézne ki a svéd karácsony. Einar Nerman letisztultabb, elegánsabb rajzai már egy modernebb, grafikus szemléletet képviselnek, ahol a tomte inkább jel, mint mesealak.

A színekben és népi motívumokban gazdag karácsonyi világot Aina Stenberg képei hozták közelebb, amelyekben a tomte gyakran a dalarnai hagyományokkal és gyerekalakokkal együtt jelenik meg.

Az egyik legkedvesebb karácsonyi képeslapom Elsa Beskow munkája: gyerekkoromban kaptam a testvéremtől és az anyukájától. A rajzon apró, gombakalapot viselő törpegyerekek szerepelnek – a kép címe egyszerűen Törpegyerekek. Nem jultomte és nem is ajándékosztás, mégis ott van benne mindaz, amit az északi karácsonyról elképzelünk: játékosság, mese és egy olyan világ, ahol a gyerekek és a láthatatlan lények természetes módon élnek egymás mellett.

Jan Bergerlind a 20. század közepének egyik legnépszerűbb képeslap- és könyvillusztrátora volt, akinek tomtéi barátságosak, kissé meseszerűek, és gyakran gyerekek társaságában jelennek meg – képei a háború utáni Svédország biztonság- és otthonvágyát tükrözik.

A hagyomány továbbítása

Bár a modern svéd jultomte-t máig sok külföldi hatás éri, a régi hustomte árnyéka még mindig érezhető rajta. A képeslapokon, könyvekben és illusztrációkban tovább él az a figura, aki nemcsak ajándékot hoz, hanem emlékeztet is: a karácsony nem feltétlenül hangos, nem feltétlenül látványos – de attól még lehet mély, emberi és otthonos.

Talán épp ezért maradt a jultomte a karácsonyi képeslapok egyik legfontosabb szereplője. Mert nem mutat többet, mint amennyi szükséges az ünnephez.

Forrás: ITT és ITT